Tipikus: háromkor kipattan a szemem, hogy na jó, kipihentem magam, erre visszaalszom és négykor pedig fáradtabb vagyok. Kijöttem a gyakorlatból. Nehéz instruálni a modellt, még ha egy barátom is, hajnalban pedig kinek van kedve sörözni... Legközelebb fotózás előtt moodboardot gyártok.

ez a kedvencem

a többi itt: https://www.flickr.com/photos/92133392@N04/

Igazából egész hamar lezavartuk, a völgyhídra mentünk. Kissé morbid hely, évente legalább három-négy ember lesz ott öngyilkos. Legutóbb pont aznap sétáltunk arra, mikor egy fiatal pesti srác leugrott, láttuk a vércseppeket az aszfalton. A háttérben lévő két torony (nem a Helm szurdokban...) a vár. Turistafotónak kajak az igazi. Egyébként nem ment olyan rosszul, mint amilyenre számítottam.

Bogi ottfelejtette a nyakláncát az egyik kövön, mert levetettem vele. Úgyhogy visszamentem érte, hazafele meg úgy gondoltam, majd levágom az utat. Mintaszerűen tévedtem el és akkor esett le, hogy gáz van, mikor elhagytam a város határát. Azért a belvárosból kijutni majdnem Jutaspusztáig, úgy, hogy azt gondoltam, jó úton járok, mindehez komoly kvalitások kellenek. Tehát finoman szólva lejártam ma a lábam, még szerencse, hogy vettem egy fornetitt, mielőtt újra megmásztam a hidat. 

Néha már meg sem ismerem magam. Nemrég egy délutánon át a régi naplóimat olvastam, amikbe rémes és dühös dolgokat írtam. De az már oda... A családom természetesen nem elégedett velem, amit az agyam racionális fele teljesen megért, de még egyelőre nem tudok mit tenni ellene. Annak ellenére okosabban csinálom a dolgaimat, elég egy kedvesebb szó és leszállnak rólam egy időre. Anya a mostani munkahelyén már tényleg az utolsókat rúgja, azt hiszem már minden mindegy alapon áll a dologhoz, ehhez hozzáadódnak a párkapcsolati zűrök is, meg egy nehezen kezelhető (bocsánat, kettő) lánya is van, aki újabban teljesen a mának él. 

Tegnap végül ráírtam. De utálom ezt a szót, de utálom a Facebookot, hogy az az egyetlen érintkezési platform az emberekkel. Hol vannak az órákon át tartó telefonbeszélgetések? Sokkal emberibb. Itt smileyk vannak, meg chatfal, amin aztán lesheted, hogy épp hány perce volt online utoljára. Falra mászom tőle. Hogy mi vitt rá, hogy ráírjak? Első körben egy barátja tanácsa. Mert hogy ő kifürkészhetetlen (még számára is) és ő soha nem fog rám írni, mert nem olyan. Milyen az az olyan? Aztán a barátnőim is bíztattak. A barátja azt mondta, mikor vasárnap reggel elment haza, nagyjából pár mondatot váltottak és én is voltam téma. Szerinte aranyos vagyok és kedves, na meg jó beszélgetőpartner. Szóval nagyjából ezer kilóméterről (Olaszországban van épp) is megvan a jelenléte, még a a borzalmas, ingerszegény és lebutított Facebookon át is. Egy hete nem gyújtott rá. Bár én is ezt mondhatnám... Végül is megbeszéltem magammal, hogy semmi szégyellnivaló nincs abban, hogy kiléptem a komfortzónámból és ráírtam. Paradicsom Sal is az érdekes emberek után ment, én is. És azt hiszem ezt fogom továbbra is cselekedni, vonzódom az érdekes emberekhez és nem feltétlenül úgy. Mennyivel nagyobb jelentőséget nyer egy szó, ha italicbe teszem.

Tegnap egyébként bulizni voltunk, így a csupítóból és az almáspitéből merítettem némi bátorságot. Egyébként marha rosszul lettem, nem is értem. Végre eljutottunk odáig a barátnőimmel, hogy nem vagyunk társaságfüggők és hármasban, sőt, kettesben is tudunk királyul bulizni. Emlékszem, mikor kis nyomik voltunk, befaroltunk a kocsmába, kikértük a macifröccsöt és már léptünk is le a partra. Almádiban épp borfeszt van, összefutottunk az osztályfőnökömmel is, nem gáz, látott már csúnyább állapotban is. Nehezményeztem, hogy sosem állt az én soromban a Pennyben, mire mondta, hogy de az mindig olyan lassú volt. Lol, ezért bírom. :) Hajnali háromkor a kedvenc kocsmánk már full üres volt, pár csaj aludt a kanapén, részeg harmincasok meg az utolsó erejüket mozgósították, hogy valami történjen már. Odajött egy arc, elkezdte fogdosni a hajunkat, mire közöltem vele, hogy még egy ilyen és megütöm. De aztán nagyon kavargott ott továbbra is és a harmadik Michael Jackson szám után feladtuk, hogy ott várjuk meg a hajnalt. Gondoltuk, bemászunk a strandra. Nem vagyok egy hatalmas mászó, ki is szakítottam a legújabb szoknyám, baszki. Végül nagy nehezen csak beküzdöttük magunkat, erre felébresztettük édes álmából az őrt. Hozzáteszem, 20 méterenként van egy őr. Miért? Úgyhogy mondjuk úgy, beköszöntünk. Szereztem pár új lilafoltot is, csak úgy a megszokás kedvéért. A múltkor azt mondta egy tag, legalább kiemeli a lábam fehérségét. Gondolom nem bóknak szánta. Az 5:05ös busszal jöttünk haza, megint találkoztunk egy csapat legénybúcsút tartó arccal, aranyosak voltak, hogy még ötkor nagyban ittak. 

Mikor sétáltunk a lakásba a cuccainkért (a telótöltőm persze még jó, hogy ott maradt) hihetetlen fények voltak. A völgy felett áthatolhatatlan pára lebegett és tudjátok, nem a giccs sárga napfelkelte volt, hanem a rózsaszínbe hajló, csípős és tiszta. Megbabonázott, holnap a 4:55ös busszal bemegyek fotózni.

Folyamatosan ránéznem a facebookra, hogy épp ki van online. Ez nem egy határozatlan ki, sőt, kiléte a lehető legjobban meghatározott: valaki. Azért, nem Ő, mert nincs okom Ő-ként hívni, elvégre semmi közünk egymáshoz. Attól függetlenül, hogy kétszer is együtt aludtunk és talán megvolt az a bizonyos szikra. Legalábbis az én részemről. Az övéről - ezekszerint - nem, mivel mióta hazament, semmilyen formában nem kereste a kontaktust velem. Most már jövök kifelé a dologból, legalábbis ,azt hiszem. Legalábbis, remélem. Mióta belépett a képbe, totál kifordultam magamból és másról nem tudok beszélni, csak az érzéseimről. Undorító, ha nem kéne magammal együtt élnem, telibe hánynám azt, aki így viselkedik.
Szerda este, a fesztivál első napja. Felvettem azt a ruhámat, amibe tavaly óta próbálok beleférni és most már végre jó rám. Anno afféle motivációs ruhaként vettem. Na jó, ez csak a kamuszöveg, valójában mikor felpróbáltam, azt hittem, csak az én bénaságom miatt nem jön fel a zipzár. Töviről-hegyire elmeséltem már mindenkinek, akinek csak tudtam az összes sztorit, ezért nincs kedvem újra lepötyögni. Egyszerűen csak mióta vége a fesztiválnak, azóta azon pörgök, hogy azért nem volt semmi, mert én viselkedtem hülyén, vagy egyszerűen nem tetszem neki. Az pedig mindennek az alja, hogy chaten megnézem, mikor van online, pedig tudom, hogy nem fog rám írni, hiszen ha akart volna, már túl lenne rajta. Ja, ő túl van rajtam, csak én nem rajta. Tisztában vagyok vele, hogy az egész csak egy crush, egy hét még nagyjából és teljesen nem fog már számítani. Akkor diadalittasan meghallgatom majd a HS7 - Mikor utoljára láttalak c. számot. De most még valahogy nem megy. Tudjátok, miért van ez? Pár hete listába szedtük egy barátnőmmel, mit keresünk egy fiúban. Ő volt az első, aki megfelelt a listámnak, de minden tekintetben. Okos, (nagyon) tehetséges, vannak céljai, vicces és az emellett szinte már mellékes, hogy még jól is néz ki. Mert a jó teljesen tág fogalom, ha valaki szimpatikus és megnyerő, egy idő után úgyis tetszeni fog a külseje is. Az meg a világ legfelszínesebb dolga, ha eleve külső alapján szelektálunk. Természetesen megfordul/fordult a fejemben, hogy én nem vagyok hozzá elég csinos, vagy kellemes társaság. Ezzel igazán nem tudok mit kezdeni. Nincs sok tapasztalatom a fiúkkal, eddig egy 'majdnem-barátom' volt, de hányni tudtam volna tőle, úgyhogy jegeltem a dolgot. Az a baj, hogy ez a tudat, hogy vannak ilyen emberek is, méghozzá, ha úgy vesszük, a közelben (mert nem a világ másik végén és még egy korban is élünk) és engem meg csak olyanokkal sodor össze az élet, mint a majdnem-srác, hát, az finoman szólva szomorú. Fel kéne hagynom a pesszimizmussal, mert tényleg változnak körülötted a dolgok, ha egy kicsit is pozitívabban nézed a dolgokat, tapasztalat. Így vagyok beprogramozva, alapvetően jó hangulatú, de erősen depresszív hajlamokkal rendelkező ember vagyok. Elmondása szerint ő is mániákus depressziós. Elvileg most kellene lenne produktivitásom csúcsán, mert hogy 'art never comes from happiness' de rohadtul fennakadtam valahol és nem mozdulok semerre, csak mindenről hangulatlehúzó dolgok jutnak eszembe. Bármi, ami minőségi, esetleg szellemi igényeket tápláló dolog, elutasító hatást vált ki belőlem. Az idei május-június borzalmas mélypont volt nekem, a meló, meg a tevékenykedés kihúzott belőle, de most megint süppedek bele az önsajnálatba, ami a lehető legundorítóbb emberi gyengeség. Pedig boldognak kell(ene) lennem, elvégre mi lehet a gond, van egy csomó szabadidőm, hamarosan itt a fizetésem, szeretnek a barátaim és én is őket, satöbbi, satöbbi. 
Nem hinném, hogy kapcsolatfüggő lennék. Tudjátok, olyan valaki, aki csak akkor érzi teljesnek magát, ha van valakije. Az eddigi 18 évemet és leéltem így, most meg javarészt tényleg egyedül vagyok a világban, tekintve, hogy anyámmal leginkább semmilyen a kapcsolatunk. A nővéremmel online tartom a kapcsolatot, ő nagyon fontos nekem. A barátaimmal pedig most megint kezdek közel kerülni, szerencsére. Májusban mintaszerűen távolodtam el tőlük, de talán most visszataláltunk egymáshoz. Mi a konklúzió? Ha én azt tudnám.